A kampány a három válaszható fajjal szinkronban három fejezetre oszlik. A történet lineáris, emiatt a fejlesztők pedig a szokásos birodalom, démon, végül elf menetrendet javasolja. A veteránok fejében megfordulhat a kérdés: mi van az élőholtakkal? Kimaradtak, mint játszható frakció (ellenfélként azonban felbukkannak itt-ott). Vélhetően a kiegészítő lemez tárgyát képezik majd, addig azonban még van idő: a kampány tempótól függően minimum napokra, de inkább hetekre leköti játékost. A történet nem súrol eposzi magasságokat a fantasy klisék végett, de a szükséges szintet megüti. A műfaj és az elődök kedvelői jól tudják, hogy nem ez az igazi hajtóereje, hanem maga a felfedezés, a fejlődés és a harc folytonosan újuló élménye. A Disciples-ben szintet lépő egységek ugyanis nem csak képességeikben, de kinézetükben is drasztikus változásokon esnek át. Akárcsak az előző két epizódban, a szintlépés itt is olyan, mint gyerekeknek a karácsony: ha közeleg, alig várjuk „kibontani” őket. A 3-ban ráadásul ez nem csak rájuk, de hőseinkre is vonatkozik: fejlődésük során képességeit és adottságait egyaránt ízlésre szabhatjuk, a felruházható tárgyak pedig vizuálisan, a csaták során is képviseltetik magukat. Online nincs (nem is hiányzik), ám többjátékos mód van. Ez mind tudjuk, hogy mit jelent: hot seat. Összesen öt pályán mérhetjük össze tudásunkat barátainkkal (és csak kettőn az AI ellen, ha egyedül akarunk játszani a kampányon kívül), de remélhetőleg a jövőben patch formájában érkezik majd a vérfrissítés.

Eddig még nem is rossz az összkép. Mi az, ami még naggyá tette ezt a sorozatot? A zene. Vannak játékok, ahol ez elhanyagolható szegmens, a Disciples azonban nem tartozik ezek közé. Hozzám hasonlóan biztos sokan emlékeznek még a varjak károgására, a harangszóra, a sötét, mégis fülbemászó dallamokra, melyek ideális alapot biztosítottak a sokat emlegetett, valóban nagybetűs hangulathoz. A harmadik rész azonban sajnos nem tudott maradandót alkotni: elsősorban nem a minőség (bár egyik muzsika sem annyira emlékezetes, mint hajdanán voltak), sokkal inkább a mennyiség a fájó pont. Fajonként összesen nyolc darab szólal fel, és ebben minden benne van (győzelem, vereség, csaták, térképes barangolások aláfestései). Gyorsan unalmassá válik. A lehetőség azonban adott, hogy kicseréljük őket a régiekre, igaz, ehhez a fájlok átnevezésének és másolgatásának sötét bugyraiba kell merülni. Természetesen hibáktól sem mentes, és némelyik érthetetlen. A mentés menüje például rendezés, dátum, valamint kellő hely híján korán kaotikussá válik, a visszavonhatatlan „quick combat” opcióval bizonyos esetekben úgy beragadhatunk egy csatába, amin már csak a jó öreg Alt+F4 segít, a támadások során a sebzések mértékét nem mutatja a kártyákon, a menü nem mindig ugrik elő az Esc gombra, a narrátor pedig végig úgy beszél, mint akinek öt perc múlva indul a busza. Ezek apróságok, de együtt jócskán levonnak egyet az összpontszámból. Az igazán fájó azonban mégis a klasszikus hangulat részleges hiánya, ami a középszerű muzikális felhozatal, valamint a csataterek grafikai kivitele mentén szivárog ki a játékból. Kár érte, de hantolni nem kell: a Disciples III egy jó, és egyben hiánypótló játék. Stílszerűen lezárhatnánk úgy is, hogy a 3 jó tanítvány volt, mert a fundamentumok döntő többségét nem piszkálta, inkább beseggelte. Csak bosszantó, hogy az amúgy rémisztőnek tűnő reformjaival csupán centikkel maradt le arról, hogy egy igazán méltó utód legyen. [ 7 / 10 ]

A változás ára