A Risen egy igazi hajótörött. Elődei kaptak hideget és meleget, a frontok találkozásánál pedig a törvények szerint hatalmas vihar kerekedett. A Piranha Bytes bárkája csak sodródott az eseményekkel, és bár megtépázva, de partot fogott a remény zsúfolt szigetén. A maradék legénység a szülőföldtől távol, egy teljesen idegen környezetben találta magát... ám túlélőként nem is nagyon gondolkoztak el azon, hogy érdemes-e folytatni. Csak az ösztöneik diktáltak, miszerint a történetüknek élnie kell.


Ha ismerjük a Gothic széria első két részét, és ne adj isten szerettük is, akkor a Risen jó esélyekkel pályáz a pénztárcánkra. A játék mintapéldája annak a taktikai húzásnak, amit mindenki csak úgy ismer: visszatérés a gyökerekhez. A recept azonban nem ilyen egyszerű, hiszen ezek a gyökerek olyan mélyre nyúlnak, hogy sokan ma már inkább látnak benne egy idejétmúlt koncepciót, mintsem egy korhű fantasy RPG alapjait. Az igazság pedig valahol a kettő között van.


Az első egy óra képes a világból is kikergetni a zöldfülű vállalkozókat: régmúltat idéző darabos és élettelen karakteranimációk, dinamikátlannak és primitívnek ható harcrendszer, szögletes domborzat. Minek egyáltalán tovább erőltetni? Lesz itt még valami, ami életet lehel a kihűlt testbe? Nos, a történet nem tartozik a mentőelemek közé. Az izgalmi faktor fejezetenként úgy hullámzik, akár a tenger ami partra vetette. Az eleje lapos, a kolostori élet mentén eléri csúcspontját, majd lassan, de biztosan a végkifejlet felé közeledve a klisék miatt ismét padlót fog. Akkor talán a világ összetettsége? Melegszik, ugyanis a megszámlálhatatlan dialógus, a rengeteg alternatív megoldás és opció, valamint a szabadon bejárható szigetvilág együttese az, ami a Risen-t játszhatóvá teszi. Ehhez csatlakozik a már védjegynek számító hangulatos zenei repertoár, valamint a legtöbbször steril látványvilág olyan kiemelkedő pillanatai, mint a naplementében úszó kikötőváros, vagy a lombkoronákon átszűrődő holdfényes erdő látképé. Az alapjaiban öreg, de ránc felvarrott motor igenis képes emlékezetes momentumokra, ahogy a lehetőségektől hemzsegő, szabad játékmenet bája is fel-felvillan.


Sokat lehetne vitatkozni azon, hogy egy-egy helyszín mitől lesz igazán élő. A Risen válasza erre a kérdésre egy bődületes NPC felhozatal, valamint a kézzel dekorált, részletgazdag terep. Az előbbi a régi fundamentumokra épülő RPG-k kedvelőinek valószínűleg tetszeni fog. Gyakorlatilag több az olyan ember, akivel szóba elegyedhetünk és akitől feladatokat kapunk, mint aki csak hatás kedvéért lézeng a háttérben. A kovácsok négy ütemben végzik teendőjüket, az alkimisták serényen desztillálnak és lötyögtetnek, a kolostor tanulószobájában pedig csak a toll és a pergamen sercegő találkozása visszhangzik, amint a kötelességtudó szerzetesek rúnákat másolnak. És ami meglepő: szinte mindegyikük egy saját egyéniség, egyedi lehetőségekkel, nem csak másodrendű díszítőelemek. Az elődökhöz képest kisebb, ám jóval zsúfoltabb és tudatosabban formált terület zegzugai is képesek elhitetni, hogy a sziget valódi. Nincsenek láthatatlan falak, és bár a történet végett érdemes előbb-utóbb lándzsát törni a két oldal valamelyikénél, de fizikailag semmiféle korlát nem gátol. Csak halandó, nagyobb kihívásokra felkészületlen mivoltunk.

Csiszolatlan, de nagyon