Képzelje el mindenki azt a tehetetlenséget, amit akkor érezne, ha az évek alatt általa megszokott világ egyszeriben a feje tetejére állna. Ha a kedvenc fps-ben a tüzelés gombot megnyomva a fegyverből halálos golyózápor helyett vízpermet törne elő, vidáman csiklandozva a rohamozó ellent. Ha egy szimulátorban a gázpedált tövig nyomva meg sem mozdulna az autó. Ha Mario az ugrás gombra úgy reagálna, hogy átöltözik Ron Jeremynek. Ha a Half-Life 3 záróvideójában Gordon Freeman lenyírná a szakállát, és bevallaná, hogy valójában hermafrodita, és Barney-ba szerelmes.

Ezek a merényletek nyilván nem történhetnek meg, mert az életünkhöz hasonlóan a játékokat is áthatják az írott és iratlan szabályok, néhány év után már azért igyekszünk átugrani a tutorialokat, mert úgy érezzük, hogy az újdonságokat menet közben is el tudjuk sajátítani, a lényeg, hogy a játék mechanikáját és logikáját úgyis értjük, hiszen stílusonként viszonylag konstansak. Néha azonban óriásit tévedünk, ugyanis korántsem azok.

Kilenc évvel ezelőtt, amikor még kevésbé volt hajlamos az önismétlésre a valós idejű stratégiai játékok zsánere, egy amerikai stúdió alaposan megkavarta a szabályokat a Majesty-vel. Majdnem egy évtizeddel később, a PC-s stratégiai játékok piacát mára szinte egyedüliként el- és fenntartó svéd Paradox és az orosz 1C elkészítette az időközben kultikussá vált játék második részét, amelyet kis túlzással akár egy korhű megjelenítéssel bíró remake-nek is nevezhetnénk. Ami egészen biztosan nem változott, az az alapötlet: még mindig üt.

Annak idején tulajdonképpen csak egy RTS-doktrínába nyúltak bele, de abba drasztikusan, ez pedig az egységek direkt irányításának a lehetősége. A megszokott ugyebár a sakk óta a legtöbb játékban (stílustól függetlenül) az, hogy a karaktereinket mi irányítjuk: kijelöljük hova menjenek, mit és hogyan csináljanak, gyakran meghatározzuk részükre az áhított fejlődési irányt is. Több elmélet szerint a videojátékok jövőnek a kulcsa az, hogy minél több területen beleszólhassunk az irányított karakter életébe, erről szólnak a sandbox alkotások, vagy akár a végtelen számú beállítási lehetőség a sportjátékokban.

De nem itt. Itt ugyanis kattinthatunk fantasy birodalmunk bármely tagjára, az bizony nem fog nekünk semmit sem csinálni, hiányoznak ugyanis az olyan alapvető parancsok, mint a támadás vagy a képességek használata. Vannak olyan egységeink, amelyeket abből adódóan semmilyen módon nem tudunk befolyásolni - a parasztok ott építenek új házat, ahol nekik szimpatikus, az adószedő olyan útvonalon jár körbe a királyságban, ahogy neki tetszik. Ha dühünkben hozzácsapjuk az egeret a képernyőhöz, akkor is a maguk feje után mennek. Itt vannak azonban a hőseink, ők egy dologra azért felkapják a fejüket, ez pedig az egyetlen rendelkezésünkre álló erőforrás, a pénz. Ha ezt megcsörgetjük előttük, akkor esetleg hajlandóak lesznek az amúgy teljesen önálló életüket a mi kívánságaink szerint élni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy különféle típusú zászlókat helyezhetünk el a térképen és ezekhez a kincstárunkban lévő aranyból hozzárendelhetünk egy adott összeget. Ha a térkép egy még fel nem fedezett pontjára tesszük a zászlót, akkor néhány hős nekiáll felfedezni az ismeretlen területet. Ha egy saját épületet jelölünk meg, akkor azt megpróbálják életük árán is megvédeni. Ha egy ellenséges épületre vagy lényre helyezzük a zsászlót, neki fognak rontani. Persze csak azok, akiknek elég motivációs erőt jelent a felkínált pénzösszeg, minél nagyobb hatalmú ugyanis az emberünk (elfünk, törpénk, stb.), annál lustább és önfejűbb, magyarul egyre több és több arany kell neki, hogy megmozduljon - legalábbis abba az irányba, amerre mi szeretnénk. Főellenfél: az unalom