Hajnali fél kettő van, már a kutya is mogorván néz rám: aludni kellene. A monitoron azonban az éjszakának nyoma sincs: egyetlen harcos hatalmas pengékkel, tüskés, Zsigerontó Brigádot megszégyenítő felszerelésben a szó szoros értelmében utat vág magának a goblinfajzatok sorai között, míg segítője, egy Viharelementál szorgos tempóban idézi újra és újra a hatalmas villámlásokat, a becsapódások helyén pedig vértócsák maradnak - a közeli szakadék szélén lévő ellenfelek pedig könnyedén zuhannak a mélybe. Még szerencse, hogy a trezsör, a loot, a mágikus tárgyak, amelyek zsebükben voltak, nem zuhannak velük a mélybe. Hajnali fél kettő van, a Torchlight pedig nem enged aludni: az előbb felvázolt esemény gyakorlatilag bármikor előfordulhat a játékban, és harminc óra után is ugyanolyan élvezetes, mint először. De ne szaladjunk ennyire előre. Mi ez a Torchlight, kik készítették - és miért nem érezzük ennél a játéknál, hogy egy bizonyos, gyakran emlegetett legendás cím óriásként magasodik fölé? A Torchlight a Runic Games fejlesztése - ők Max Schaefer vezetésével a Flagship Studiosból váltak ki a Hellgate London bukása utáni időszakban, miután a fejlesztőcsapat elvesztette a Mythos / Hellgate páros tulajdonjogait. A Flagship Studios elődje pedig egy bizonyos Blizzard North, korábban Condor: igen, ezek az urak fejlesztették a Diablo játékokat. Ez a Torchlight elindítása utáni percekben azonnal hihetetlen nosztalgiát pumpálhat ereinkbe, a játék helyszínéül szolgáló bányász-település zenéjének felcsendülésétől kezdve. A játék zeneszerzője az első Diablo soundtrackjét, a Lord of Destruction OST-t és a Burning Crusade zenéjét is szerezte - a Torchlight atmoszféráját pedig teljesen áthatja az a klasszikus zeneiség, amelyet a Blizzard játékokban is megszokhattunk. A játékmenet első blikkre pedig Diablo II. Csak épp - ismerjük el elsőre - fiatalabb, csinosabb, könnyebben kezelhető annál. A gyorsbillentyűk MMO-módra a billentyűzet 1-9 gombjai közt megtalálhatóak (de aki elég hardkórnak érzi magát, az használhatja az F1-12 sort is), a bal egérgombbal mozgunk - ha a célpont nem üres terep, akkor meg támadunk. A játék három kasztot tartalmaz, egy harcost, egy rangert, és egy mágust (Destroyer, Vanquisher, Alchemist) - a játék mechanikája ezen felül pedig tényleg olyan, mint az összes Diablo utáni hack'n'slash rpg-ben. A leölt ellenfelekért xp jár, szintlépésenként pedig 5 képesség, és 1 talentpontot osztunk ki (három fa van, ahogy illik - de mint később láthatjuk majd, akad azért itt egy kis csavar is ), és persze erősebb tárgyakat vehetünk fel, és a legdurvább, szintkövetelényes képességek is idővel elérhetővé válnak.
A Torchlight története a mágikus anyag, az Ember körül bonyolódik. Először a bányászok érezték a kő mágikus hívását, az Éhséget - később persze nagyobb hatalmak is eljöttek, hogy körbenézzenek, végül a megrontott hatalmak a világ és legfőképp Torchlight biztonságát fenyegetik: egy hősnek kell szembenéznie a veszedelemmel, a hősök pedig MI leszünk. A Torchlight nagyjából három tucatnyi szintig mélyedő bányával és egyetlen faluval bír - a szintek témája a mélyüléstől függően változik ("dzsungeles", "romos", "molten core-os", "jeges", "bányás", "misztikus") , bizonyos szintenként pedig egy-egy főellenség vár ránk. A szintek mindig, ismételjük meg, MINDIG véletlenszerűen generáltak - csak a témák és azok sorrendjei fixek. Akadnak itt nevesített szörnyek, öt ritkaságú felszerelési tárgyak, gemek (amiket tárgyakba helyezhetünk), a random dungeon fogalmát helyettesítő véletlenszerűen generált pályák, amelyeket boltosoktól vásárolhatunk meg térkép formájában - és van három kaszt, akiből nagyjából azt csinálunk, amit akarunk. Ennyi? Ennyi. A Runic Games a Diablo játékok óta tudja, hogy mindennek az alapja az élvezetes játékmenet. Sőt, nem csak hogy élvezetes: addiktív. Ez választja el a klasszikus, évek vagy évtizedek múlva is játszható játékokat azoktól, amelyekben az unalom hajlamos megérkezni, ha kitaláltuk, megismertük a rendszert. A Torchlight alapja pedig egy egészen reszponzív, hihetetlenül élvezetes játékmenetet kínál a játékosnak. A három karakter elsőre drasztikusan elkülönül egymástól (ugye van a varázsló, aki távolról szeret játszadozni, van a közelharci karakter, meg van a távolból puffogtató íjász) - de valójában úgy alakítjuk őket, ahogy csak szeretnénk. Tekintve, hogy a Torchlight csak és kizárólag egy játékos üzemmódban játszható, mindenkinek életképesnek kellett lennie. Így a kasztok mind-mind kaptak területre ható, ellenfeleket hátralökő, azok képességeit megszakító varázslatokat, és persze lehetőségünk van gyógyító, defenzív skilleket is megszerezni - végezetül pedig a fegyverválasztásunk (két egykezes, vagy legyen egy kétkezes, vagy legyen a pajzs+egykezes kombó?) az, ami meghatározza a játékstílust, és a játék fizikájának köszönhetően mindegyik érezhetően más játékélményt ad majd. Egyszerűen súlya van az eseményeknek: az egyik pillanatban tucatjával dobáljuk félre a kis idegesítő goblinokat, aztán a következő pillanatban belassul mozgásunk, hiszen egy varázsló célzott be minket a lassító képességével - végül a sarkon feltűnik a hatalmas troll, három méteres fegyverével, és mi azt gondoljuk: "nem szeretnék ott lenni, amikor ez a fegyver lecsap".
És ha jól játszunk, tényleg nem leszünk ott: a Torchlight ugyanis korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. A Hard nehézségi fokozat csak a játék vége felé, de a Very Hard már korábban elkezd bedurvulni, nekünk pedig minden csatát alaposan fel kell majd mérnünk. Milyen képességekkel nyitunk, mikor vonulunk vissza, hogyan fogunk a varázshasználókkal elbánni - folyamatos döntéshozatalra készüljünk, előrevonulással és hátrálással, fedezékhasználattal, "egyszer élünk" pillanatokkal, és a legyilkolt szörnyek által dobott tárgyak folyamatos csilingelésével. Minden karakter rendelkezik egy hűséges pettel, akinek különböző (minden kaszt által használható) spelleket is adhatunk, ő pedig legjobb tudása szerint használja azt: idézhetünk és idéztethetünk csontvázakat, egyéb segítőket, gyógyíthatjuk kicsiny "csapatunkat" - a kasztok saját képességeiből és a mindenki által elérhető spellekből különös és egyedi koktél született. Van itt egy végtelen dungeon a játék teljesítése után, több nehézségi fokozat, közös láda, hardcore karakterek indításának lehetősége (ahol a halál egyszeri és végleges), változatos buildek létrehozásának lehetősége. Kell ennél több? A Runic Games úgy döntött, hogy kell: közzétették nagyjából egy hete ugyanis a játék Editorát, a TorchED-et, és a mostanra létrehozott több tucat mod már aréna-szerű kiegészítést, átskinezett kasztokat, finomított játékmenetet, új pettípusokat, varázslatokat, tárgyakat egyaránt tartalmaznak - csak győzzünk válogatni a rövid idő alatt is hatalmasra duzzadó választékból. A Torchlight érezhetően és tapasztalhatóan egy évtizeddel jár a Diablo 2 után, és az egész felépítést tekintve inkább hasonlít a harmadik részre, mint a másodikra: ennél nagyobb elismerést pedig aligha kaphat bármilyen játék most, 2009 végén. A grafikából csak úgy árad a stílus és a hangulat, a zene és a hanghatások elképesztőek, bugokkal itt nem nagyon találkozhatunk (és ha vannak is, gyorsan patchelnek a fejlesztők), a játékmenet precízen kidolgozott, addiktív és kellően egyedi. Persze, mondhatnánk, hiszen itt csak egyedül lehet játszani. Hol a coop, hol a multi? A gonosz válasz az, hogy már moddolják (tényleg moddolják, de ez most nem is annyira lényeges). A valódi válasz: a Torchlight egy iszonyatosan élvezetes és izgalmas daráló, amely nem akarja az éppen aktuális multiplayer játék elől elvonni a figyelmet. Budget ára (a Steam-en jelenleg 16 euró), kis mérete és alacsony gépigénye (tényleg az, érdemes kipróbálni a demót, vagy feltelepíteni a fejlesztők által elkészített alacsony textúra modot a legjobb teljesítményért) ellenére egy komoly játék, amelybe lazán, gondolkodás nélkül bele lehet ölni 20-30 órákat úgy, hogy nem fogunk tőle kiégni. Először hiányoljuk a multit, aztán második elmerülésre már nem azzal foglalkozunk majd, hogy mi nincs – hanem hogy mi van. És akkor a modok által nyújtott izgalmakról még nem is beszéltünk. Nem is fogunk, mert túl hosszúra nyúlna tesztünk. A Runic Games letette az asztalra az “első” nagy fejlesztését. A Torchlight-al megmutatták, hogy megvan még bennük az a kreativitás, az a mágia, amivel a Diablo addiktív játékmenetét és világát megalkották. A csapat tovább babusgatja fiatal gyermekét az aktív és a lelkes modderek közösségével, és eközben persze a nagy dobáson, az ingyenesen játszható, mikrotranzakciós rendszerre épülő MMORPG-t készíti a Torchlight rendszerével és a Torchlight világán. Mi pedig addig küzdünk az Ember-addikció ellen, sikertelenül. [10 / 10]